Minden évben megannyi hazai hegymászó indul az Alpokba kalandot és kihívást keresve. Lehetőségeinket tekintve, ha az ember elérhető távolságon belül szeretne minél magasabb hegyekre jutni, valóban tökéletes célpont Svájc vagy épp Franciaország. Az Alpok egyik legnagyobb különlegessége éppen ez: bárki könnyen juthat olyan helyekre és magasságra, ahova máskülönben napokat kellene gyalogolni, s a legtöbben talán nem is vállalnánk a fáradtságos utat. Nem így Európa szívében, ahol nemhogy a civilizációt nem kell elhagynunk, de még az utolsó parkolóból is felvonóra szállhatunk át, s máris 3-4000 méter körül találjuk magunkat! A hegyet már meg sem kell mászni, „csak” a csúcsot. Vonzó, csakugyan.
Persze, a turistáknak mindenképp attraktív. Kétségtelen hasznos azoknak a mászóknak is, akik rövid időn belül akarnak minél több ormot kipipálni, könnyen mozognak kevés felszereléssel s menedékházról-menedékházra járnak, ott alszanak, ott fogyasztanak. No de, akik nem így tesznek s egy hétre szeretnének felköltözni sátraikkal a hegyre, hogy így még nagyobb utat tehessenek meg s térben és időben is többet láthassank a hegyből, ők alaposan felpakolnak, igaz-e? Tette ezt négy tagú csapatunk is Zermatt-ból indulva idén nyáron. Alpok: igazi csodavilág. Egy életre elég kalandot találna itt a természetbe vágyó! A mi elsődleges célunk ezúttal Svájc legmagassabb pontja, a Monte Rosa tömb 4634 méteres főcsúcsa, a Dufourspitze volt. Ő a Mont Blanc után a legmagasabb Közép/Nyugat-Európában.
Ez a túra igazi változatosságot kínál. A híresen sokszínű Zermatt forgatagát, trekkinget kontinensünk egyik legszebb hegyi környezetét élvezve, gleccserjárást, s az utolsó (nemrég újjáépített) menedéket, a Monte Rosa házat is elhagyva kopár morénavilágot, pompás sátorhelyeket, kilátással legendás csúcsokra: Matterhorn, Liskamm, Breithorn, Castor és Pollux, kicsit távolabb az Ober Gabelhorn, Zinalrothorn, Weisshorn. Táborunkat 3000 méteren vertük fel. Kocsis Zoltán, Kosztán Csaba, Suhajda Szilárd, és a nap hőse, aki edzésképp(!) 25 kilós hátizsákkal érte el ezt a magasságot: Kiss János. Alig tudtuk leemelni róla málháját: alig mertem elhinni, hogy ekkora terhet fölcipelt! Persze Ő elégedetlen volt: „Azt hittem, jobb formában vagyok! – hajtogatja. Eltökélt, szívós, céltudatos, megszállott. Egy klasszikus értelemben vett, igazi hegymászó, aki egyszerűen rajong a természetért. Volt ejtőernyős, katona, ifjú korától a mai napig aktív sportember. Nagyapa. Jani 62 éves. Hatvankettő, mondom!
Másnap reggel indulunk is tovább. Újabb gleccser, a hasadékmező izgalmai, felkelő nap, forróság, magasság. Egy-két partival találkozunk csupán, a közelgő rosszidő miatt a legtöbben levonulnak a hegyről. Visszafordulók. Szüntelen emelkedő hólejtők. Majd elérünk a Nyugati-gerinchez és az izgalmak itt kezdődnek igazán. A szűkülő ösvény egyre meredekebb, a két oldalt tátongó mélység egyre szédítőbb, az idő egyre szeszélyesebb, a légzés egyre szaporább. De mi komótosan, tántoríthatatlanul megyünk tovább, egyre magasabbra. Janit mintha ágyúból lőtték volna ki! „Megcsináljuk!” – mondja. „Ha ezt én a klubban elmesélem!” Bizony lett is mit mesélni, hisz a gerinc hamarosan veszedelmesen elkeskenyedett, s itt-ott szószerint egylábnyomnyira szűkült. Mintha egy havas-jeges háztetőgerincen egyensúlyoznánk a fellegek között. Micsoda érzés! Felszabadító, félelmetes, megnyugtató: szép és borzongató egyszerre! Az izgalom szinte lüktető a halántékunk mögött! Kötélpartink elszánt, megállás nélkül haladunk, csak ha nagyon szükséges biztosítunk egy-egy sziklatűt „meglasszózva”. Egy olasz páros tart lefelé: „Nem vagyunk normálisak, ha tovább megyünk! Bad weather is coming.” Makacsságunk határtalan, igaz, ezen az útvonalon nem is lenne kedvünk még lefelé is végigmenni. Intünk s már rúgjuk is a lépéseket tovább. Újabb egyensúlyozgatás, újabb négyezer fölötti boulder, röpke kékség, tejföl, csend vagy épp jégdarás fuvallat. És végre a csúcskereszt. Együtt a csúcson! Boldog tekintetek, nevetés, elismerés, kétségbeesés: hisz innen még ennyi lefelé is! A rövidebb utat választva, a gerincen tovább haladunk, s hamarosan elérjük az Ezüst-nyeregbe levezető meredek kuloárt. Igazi jégfolyosó: a sűrű ködbe beereszkedve szinte félelmetes, ahogy elnyeli társaimat! Hamarosan feltámad a szél, felszakad a csúcstömbre telepedett felhő, s szemben feltűnik a Nordend impozáns gerince. Ajj, de hívogató, pedig még innen sem értünk le: legszívesebben a nyeregben maradnék, hogy újra fölfelé indulhassak! De nem: a gleccserre lépve onnan már alaptáborunk felé vesszük az irányt. Lavinanyomok, emelkedő hőmérséklet, latyakosodó hó, táguló, feneketlen hasadékok. Délután, a morénához érve ijedtünkben majd hasra vetjük magunkat, de nem a fölöttünk kapaszkodó jégmezők szakadtak ránk: az ég dörrent meg roppant erővel! Havazás, eső, majd a lenyugvó Nap elhaló fénye. A kövek közül előbuggyanó olvadékvíz mindennél finomabbnak tűnik. Esti tea, füstöltkolbász, kábult merengés. Zsibbadt álombamerülés. Micsoda gerinc, micsoda hely! Maradni szeretnék...
A völgybe érve ázsiai turisták lepik el csapatunkat. Egy tucat objektívvel az arcomban igazi celebrity-nek érezzük magunkat. A bátrabbak Jani zsákját próbálják megemeleni, hangosan kurjongatva, sikítozva és hitetlenkedve, hogy ez márpedig lehetetlen: Jani barátunk napégette ábrázatán huncut büszkeség... S közben már a jövő évre gondolunk, hisz a szervezés régóta húzódik: a terv ambíciózus, grandiózus, őrült is talán! Suhajda Szilárd és Kiss János, várhatóan Babcsán Gáborral kiegészülve, 2012-ben himalájai expedícióra indul!
Hamarosan elkészül a csapat weblapja.

Suhajda Szilárd